SaDa Common Blog

Sok boldog születésnapot kívánok minden magyarországi Samu Zoltán nevű lakosnak, különösképpen a Sa-Da társszerzőjének, Samunak :-))))

Minden városra igaz az, hogy bármerre is jár az ember, lépten-nyomon falfirkákba - más néven graffitikbe - botlik. Sokszor a leghihetetlenebb helyeken lehet látni ezeket a műveket. De itt merül fel a kérdés: művészetről, esztétikai környezetszennyezésről, vagy rongálásról beszélhetünk ezek kapcsán? Szerintem ezt a kérdést nem lehet egyértelműen megválaszolni, de elgondolkodva, arra az álláspontra jutottam, hogy graffitik három nagy kategóriába sorolhatók.

Az első az, amiről az egész dolognak szólnia kéne. Valódi művészet és esztétikai élmény, esetleg némi hasznossággal is egybekötve, mint pl. ez a cégfelirat:

 

 

 

 

 

Sajnos azonban, a graffitinek hívott műalkotások túlnyomó része valódi falfirka. Magán- és középületek falain, kukákon, buszmegállók oldalán, közlekedési eszközökön, stb. virító idióta, értelmetlen, gusztustalan feliratok, amelyek nem csak az említett dolgok értékét csökkentik, hanem azt az értéket is, amit a valódi művészként dolgozó graffitisek képviselnek.

Más vélemény?

Én csodálkozom azon, hogy miért tetszik ennyire a zenéje. Tudniillik Johnny Cash-nek. Hát azt igazán nem mondhatom, hogy az én korosztályom, mégis szívesen hallgattam végig pár dalát a minap. Utánajártam, és kiderült, hogy az elmúlt évszázad egyik legnagyobb amerikai énekese volt. Szerintem a legnagyobb, aki szólózott. Például magasan verte Elvist, szerintem...
Holott kortársak voltak!
Bár tengernyi díjat gyűjtött be az évtizedek alatt, neve mégis méltatlanul halvány, holott a Király-stílust szerintem csuklóból győzte le. Egész egyedülálló orgánuma volt, ami kivételessé tette a zenéjét.
1932-ben született, majd bla-bla-bla (kinek érdekes,keresse fel a Wikipedian), hogy aztán 1955-ben első kiadott dalával már nagy sikereket zsebelhessen be. A karrier épült, ő szépült, már ami az imázsát jelenti. Outlaw - ekképp próbálta feltüntetni magát, amit züllött életvitelével valamelyest alá is támasztott. Ivott, drogozott - ahogy azt illett tenni a 60-as években az USA-ban, ha valaki híres ember. Majd jött a szerelem, a józanodás. S közben folyamatosan ontotta magából az albumokat. A 80-as évekre zenei karrierje elfárad, korábbi kiadója is szerződést bont vele, azonban nem adja fel. Új hangokat keres, új társakat talál, s újra sok százezres tömeg előtt koncertezik. A 90-es évekre olyan mértékben megüllepszik benne a több évtizedes zenei tapasztalat, hogy szinte minden ekkori zenéje siker. Az évtized végére megtalálja a gyilkos kór, hamarosan szeretett felesége is távozik mellőle. Ő 2003-ban követi asszonyát a halálba.
Egyik utolsó (vagy talán az is) klippjét 2002-ben forgatja, a Hurt című számból. Talán ez a zene a munkásságának koronája, amelyen már érződik az öregkor, a betegség, a halál előszele is, mégis hihetetlen energia nyugszik a dallamban.
Érdemes keresgélni a Youtube-on a zenéi iránt, ahol olyan gyöngyszemekre lehet bukkanni, mint erre a korai Elvis paródiára.
Szerintem az az elképesztő Johnny Cash-ben, hogy még 70 évesen is képes volt olyan zenével előállni, ami a nagyközönség számára fogyasztható és élvezhető, vagy hogy a közel 50 éves karrier során pár évtől eltekintve folyamatosan a közönség kedvence volt és a toplisták uralója. Ha belegondolok, hogy itthon Uhrin Benedekek akarnak ilyen korban Rebekáról énekelgetni, vagy elképzelem majd Komár, BalázsPali munkásságát 70 éves korukban, elkeseredek. Bár Cash is rétegzenét játszott, egy nagyon stílusos és egyedi rétegzenét, folyamatosan fenn tudta tartani a fogyasztók érdeklődését. Ezzel szemben elég, ha Kordára gondolunk itthon. Ennek az országnak egy Johnny Cash-re is nagy szüksége lett volna! Nyugodjon békében!

... s a fej nélküli lovag átsétált a parcellából a főútra. Pontosabban nemcsak fej nélküli, hanem komplett felsőtest nélküli, de láthatóan mindez nemigen zavarta a közlekedésben. S gyakorlatilag nem is lovag, inkább mozdonyvezető. Már közel 20 éve megpihenhetett volna fémkoporsójában, ha nem lett volna valaki. Így azonban folyamatosan forgolódott a szűk helyen, akárhányszor nevén nevezték. S szidták. S volt miért.
Szóval a főút poros szélén tántorgó alsótest csak haladt és haladt. A Hold fényeiben megragyogott szellemárnya, a kopaszra koptatott szellemkoponyával, a vézna szellemkezekkel, az össze-összeakadó lábakkal. Néhol komolyan meg kellett harcolnia egy-két kutyával, akik a lábszárcsontjára vetettek szemet. De ő nem adta magát. Belegondolt, egyszer aludt csak el mélyebben, s máris fejetlenségre ébredt. Talán az a két méter nincs is olyan mélyen. Hát így csak követte az út vonalát, lábtőcsontjai között néha megakadtak a kavicsok, amik aztán szörnyen törték volna a talpát, ha az érzések rég nem foszlottak volna már ki a testéből. Gondolta, a Köztársaság tér felé veszi az irányt, aztán megzavarodott egy, a szél által elésodort újság cikkétől. Hát eladták már, vagy csak kiköltöztek onnan? Most mitévő legyen? Legszívesebben jól megvakarta volna a feje búbját, de az nem volt a helyén. Mint ahogy a világ sincs a helyén. Ez egy ilyen kor. Először arra gondolt, hogy visszaszerzi, mit a betegség és a párttársak elvettek tőle, hogy újra elfoglalja helyét abban a különleges vonatfülkében. Hogy újra nagy lesz! Visszaszerzi koponyáját és felső testét, új ruhát varrat magának, majd visszaül az ország trónjára.
Aztán ahogy járkált a város kihalt utcáin, egyre jobban érezte a 21. század késő éjjeli lüktető mozgását, amitől egész idegenkedett. A sok óriásplakát, monnyonle, a www. feliratok... Az elé hordott újságból elég volt csak a címeket elolvasnia, hogy hátat fordítson a belvárosnak.
Így a kopott csontváz szép lassan visszaballagott a temetőbe, megkereste kihantolt sírját, majd visszabújt felvágott fémkoporsójába. Még morgott halkan: Én, ezeknek többé soha semmit! Magyar nép: vezessen inkább titeket a Gyurcsány meg az Orbán...
Azzal hasrafordult, hisz az elmúlt 18 évben háton volt kénytelen feküdni, és álomra hajtotta a fejét - valahol, messze a testétől, egy zsákszatyorban...

Bár megkéstem pár napot ezzel a post-tal, valójában nem is akartam erről a témáról írni. Aztán két dolog közbeszólt. Az egyik egy honlap, a másik pedig egy hétvégi kirándulás élménye. Kezdem az előbbivel.
Elcsépelt, de muszáj: 1986. április 26-án Csernobilban egy soha akkora atombaleset történt, melynek következtében az erőmű környékét evakuálták, s a rendkívül nagy mértékű halálos sugárzás miatt a mai napig kihalt és elhagyatott a környék. Bár a Naplóban volt pár éve egy riport Tvrtko tollából, ami bemutatta, hogy annyira mégsem néptelenedett el a város, hisz az ott lakók közül többen visszatértek otthonukba, vállalva ezzel a gyors és kíméletlen halált. Mindenesetre elmondható, hogy az emberi történelem egyik legnagyobb baklövését mutatja be az atomerőmű környéki terület, Csernobillal, Prypjat-tyal, immár 20 éve. Ma bukkantam arra a képesblogra, ami fotókat közöl a kihalt városról. Szívszorító, és mélyen elgondolkodtató képek ezek, az aszfalton felejtett játékbabával, a csontvázzá rozsdásodott kórházi ágyakkal, a pusztuló, porladó asztalokkal, parkettával, a szélfútta épületekkel. Ahogy néztem a fotókat, eszembe jutott egy két nappal korábbi személyes élményem.
Kétnapos túránk végén, mielőtt hazafele vettük volna az irányt Agusztin-tanyáról, nagy nehézségek árán a Hárskút feletti erdőben felkutattunk egy elhagyatott katonai objektumot. Talán egy szovjet rakétakilövő állomás lehetett, valamikor. A pusztulás, a csend, a kérdések tömkelege ugyanúgy ott ért minket, ahogy a csernobili fotóst is megtalálhatta. Az elhagyott aszfaltcsíkok, melyekre lassan telepszik vissza az aljnövényzet, az omladozó épületek, amik még így is lenyűgöző látványt mutatnak. A földbe épített hatalmas garázsok, melyeknek 20 (!) cm vastag ajtajain vöröslőn kopik a festék le. A két torony, melyek meg-megállítják a szél siető lépteit.
És a hasonlóság a két terület között. Bár a mi általunk talált katonai objektumot minden bizonnyal csak 4-5 évvel később hagyhatták magukra az emberek, mint Csernobilt, mindkettőt ugyanúgy hódítja vissza a természet. Ahogy a képesblogban is olvasható, olyan fákat lehet látni a képeken, amik 20 éve még nem léteztek. Szép lassan benövi a zöld feledés ezeket az épített betonhalmazokat.
Régen fordult már velem elő, hogy pár képkocka annyira letaglózzon, mint ezek. Az emberi butaság, a könyörtelenség egyik szimbóluma ma Csernobil. Korábban kedves kisváros volt, a maga módján. Ma a terület mélyen szennyezett, ki sok ott időt ott eltölt, azt meggyilkolja. Vannak dolgok, miket feledni egy életre nem lehet, ha az ember megtapasztalja őket. No, az én hétvégi élményem, és ezek a képek ilyenek. Nincs magyarázat a pusztuló betonvázakra, csak a döbbent csend. Egy képet gondoltam csak berakni, illetve az oldal linkjét, érdemes elolvasni a kommenteket is majd! Vélemény?


























Képek Csernobilról

Mostanában figyeltem fel a Blikk új reklámjára, ami egy kis körítéssel a következőket mondja:

Maga a reklámfilm szerintem nem rossz. Rövid, egyértelmű, még talán viccesnek is mondható, és még az őszinteség magasztos eszméje is szárnyra kap benne.

Ami engem mégis zavar, az az, hogy a két szlogent végiggondolva, ez a reklám önmagának mond ellent. A fentiek szerint egy a hazug világban az embereknek Blikket kell olvasniuk, hogy megtudják az igazságot. Mivel elég sokan veszik ezt a napilapot – mert minden bizonnyal szükségük van rá – teljesen egyértelmű, hogy nem őszinte világban élünk. Persze ezt nem csak ebből tudjuk, de ez most más kérdés. De akkor miért mondják, hogy vége a képmutatásnak? Hiszen, ha vége lenne, az azt jelentené, hogy a világ őszinteségi rohamot kapott. Ebben az esetben viszont nem lenne szükség a Blikkre, és a reklámra sem.

Összegezve, ebből az derül ki, hogy a Blikk igazmondása nem más, mint képmutatás. Vagy hogy is van ez?

Na, ezt nem gondoltam volna. Vagyis de, mégis titkon reménykedtem abban, hogy nem történik meg. Mégis megtörtént. Ennek a népnek nem szabad semmit sem csinálni. A Cardiffból hazatérő letört sportszakembereket demonstráció fogadta a reptéren, hogyaszonnya  rendezzenek inkább gombfocieb-t, meg ilyenek.  Hogy lehet a magyar ember ennyire kőparaszt??? Vannak jó páran, akik hosszú hónapok alatt minden idejüket beleölték a pályázásba, dolgoztak a munkán egész nap, és akkor ez fogadja őket itthon. Pedig az értelmesebb ember felfogja, hogy a pályázat nem arról szól, hogy sokan pályázunk, és mindenki nyer. Nem, egy valaki nyer, az most nem kérdés, hogy hogyan, a többiek meg bukják. Mese nincs, el kell fogadni. És akkor hazajönnek, és itthon meg majdnem meglincselik őket. Nem akarok politikát belevinni ebbe a postba, de akik a reptéren paraszt módjára viselkedtek, kétségem nincs afelől, hogy melyik politikai oldalon állnak. Az már minden bizonnyal nem jutott el a csökött agyukba, hogy volt Eb-pályázásunk 2001-ben is, azt is sikerült elbuknunk. Aztán hogy volt olyan jobboldali indítvány, hogy rendezzünk olimpiát,  talán 2012-ben. Vajon ezek a reptéri parasztok akkor is vitték a hátukon a transzparenseiket???
Komolyan mondom, szégyen, amit honfitársaink művelnek néha. Lassan komolyan azt gondolom, hogy ki kéne irtani a magyar nyelvből azt a szót, hogy összefogás. Úgysincs már semmi értelme... :(

Ui.: Én akkor is azt gondolom, hogy kell Magyarországnak világversenyeket rendezni, ha nem is most, de az elkövetkezendő 10-15 évben. A demonstráló majmok meg csak eltűnnek egyszer már!

Ez nem jött össze!

Na jó, inkább kezdem egy személyes indíttatású dologgal. Én aztán tényleg nem szeretem a focit. Apám fájlalja is, ő nagy focista volt, csak saját földhöz ragadtságán múlott, hogy nem került el Győrbe az NB 1-be. Szóval vesztettünk. Harmadjára indultunk el az Eb-rendezési pályázaton, és megint bebuktuk. Az utolsó egy hétben figyeltem fel az eseményekre, és kezdett érdekelni. Hisz gondolkodó ember belelátta a lehetőséget. A hatalmas hírverést, a más által összehozott, de rólunk, Magyarországról szóló marketingtevékenységet, a verseny miatt szükséges infrastrukturális fejlesztéseket, melyek nagy többsége nem csak az EB-re készül, és így tovább. De bebuktuk.
Volt három végső pályázat: Olaszországé - akik annyira tisztában voltak azzal, hogy ők nyerik a rendezés jogát, hogy nem is foglalkoztak az egésszel; Lengyelország-Ukrajna - akik amit tudtak, kihoztak magukból, de igazából a kutya nem gondolt rájuk, mint nyertesekre; és Magyarország-Horvátország - akik szívüket-lelküket beleadták a pályázatba, akik a legjobb munkát adták át az UEFA-nak, akik egyedülálló filmet mutattak be. Aztán mégsem ez a két nép nyert. Na, aztán én további okfejtésbe nem szeretnék bonyolódni, megteszik majd helyettem ezt az okosok. Már most hallottam, hogy az MLSZ valakije maffiaüggyel magyarázza a lengyel-ukrán pályázat első helyét. Hát ha így van, akkor legalább nekik van egy olyan maffiájuk, amelyik EB-pályázást visz haza. S, hasonló gondolatsíkon továbbgondolva az egészet: ezek szerint az ukrán maffia veri az olasz maffiát. Vagy azok aludtak? Vagy lesz még ezután vendetta???

Sajnálom, hogy így alakult. Van két nép, két szomszédos nép, amelyik békében tudnak egymás mellett élni, és ezt erősíti az a tény, hogy az egyik nép a magyar; ez a két nép összehoz egy nagyszerű pályázati anyagot, hónapokon, éveken keresztül dolgoznak rajta, terveznek, autópályát építenek a két ország között, látogatják egymást, fonódnak szorosabbra a nemzeti szálak - és akkor jön április 18-a, és megrendülten hazarepülnek Cardiff-ból. Bár elbuktuk, ezt is, én azért azt mondom: szép volt fiúk! Az ukrán maffiát meg majd legyőzzük valahogy, mondjuk Suzuki Swift-ekkel, jurtákkal, betyárokkal...
Valahogy, de egyszer már győzni fogunk!

Múlt héten bekapcsolódtam a Pannon készülékcserés akciójába, mert a régi telefonom bemondta az unalmast, és állandóan sztrájkolt. Nem volt hajlandó elérhető lenni, hiába volt bekapcsolva.

Szóval meglátogattam a Duna Plázában lévő Pannon képviseletet. Szép nagy helyiség, mindenféle modern felszereléssel, többek között ügyfélhívó rendszerrel. Ez nagyon praktikus dolog, hiszen a kiválasztott szolgáltatás után a megfelelő ügyintézőhöz küldi az ügyfeleket. Tájékoztat arról is, hányan várakoznak előttünk, és nem kell azzal törődni, hogy figyeljük, ki után jöttünk, nehogy elénk tolakodjanak. Csak leül az ember, olvasgat, nézelődik, türelmesen vár, mert tudja, hogy biztosan sorra kerül. Legalább is, én így voltam ezzel a dologgal.

Aztán jött a pofára esés. Vagy fél óra után sorra kerültem, és a pultnál közölték velem, hogy az általam keresett készülék elfogyott. Mikor megkérdeztem, hogy esetleg nem lehetne kiírni, hogy az agyonhirdetett akciós készülék éppen nem kapható - mert akkor talán nem vártam volna fél órát a semmire - a következő választ kaptam:

„Ha mindent kiírnánk, ami nincs, akkor megtelne az üvegfal”

A T. Ügyintéző itt arra a falra és ajtóra gondolt, ami az irodát határolja a Pláza folyosója felől. Ez kb. 20 m² lehet. Nem értem ezt a „megtelne” dolgot, mert sem a kártyás, sem az előfizetéses készülék lista nem több egy A/4-es oldalnál.

Még jó hogy van ügyfélhívó rendszerük. Talán meg kéne tanulni rendesen használni, hogy érjen is valamit. Nem hiszem, hogy olyan nagyon bonyolult lenne abba hipermodern érintőképernyős sorszámosztó gépbe tenni egy tájékoztató menüt, ami a „készülékvásárlás” menüpont választása esetén kiírná, hogy melyik termék nem kapható. Ha mégis nehézségekbe ütközne ez a dolog, javaslom a manuális módszert.

No, még mindig nem tisztem a káröröm, de muszáj tudósítani az Il Ferro jelenség jelenlegi állapotáról. Ugyebár februárban befagyasztották a kifizetéseket március végéig. Hüpp, hüpp hüpp, Barba trükk: most sem fizettek.
"Cégünk átmenetileg olyan pénzügyi helyzetbe került, hogy a szerződésekben egyébként is biztosított három hónapos szerződésfelfüggesztési jogával kénytelen élni." - szól az új cégvezető közleménye.
További adalék: bármikor felmondhatják az újautó-tulajdonosokkal a szerződést. Ahogy a vezess.hu cikkében írja, közel 8000 ügyfelet érint már hetek óta az Il Ferros bukás (hisz ne szépítsünk, mert nincs értelme), a cég tartozása közel milliárd forint. Ezzel szemben az ügyfelek bizakodók, még senki sem tett feljelentést a rendőrségen, vagy a fogyasztóvédelemnél. Csak egy kérdés: mire várnak? Azt hiszem, megérkezett hozzánk a Baumag-ügy kistestvére.
Ja, és a legszebb: a bibi háttere: már múlt héten pedzegették, hogy a volt góré lelépett az Il Ferro pénzével. Az összessel, azzal, amiből fizetni kellett volna a nyájat. Most elmorzsolok egy könnycseppet, és még véletlenül sem gondolok arra, hogy piramisjáték (sic!) etc...

Ez tisztán filozófia, kérem szépen. Nincs rajta mit szépíteni: az ember rossz! Jöhetnek Teréz anyák, meg János Pál pápák, utólag bevallhatja Bill Clinton, hogy az Oválisban volt orális, az ember akkor is rossz marad. Eredendően. Most ne firtassuk, hogy kígyó, alma, Éva, meztelenség, a lényeg a végzet, amelyre minden ember megteremtődött.

A tegnap esti tévéműsort tanulmányozva jöttem erre rá, miközben kedvesemmel meghitten üldögéltünk az ágyamban (meghitten, na, ha mondom!). A kérdés egyszerű, megválaszolása annál komolyabb fejtörő - avagy mégsem. Miért van az, hogy a tévésorozatok nagy többsége gyilkosos-nyomozós-félős-elkapós? Nem kronológiai sorrendben, de azért fussunk végig rajtuk:

Nos, biztos vagyok benne, hogy nem végleges a felsorolásom. Miért van az, hogy a tévénézőket ezek a sorozatok kötik le leginkább? Jó, még erősen hódítanak ezek mellett a kórházsorozatok, mégis ezek viszik a pálmát. Szeretünk félni? Rettegni a gonosztól? Körbevesz minket a való világban a sok haláleset, szörnyűség, morbid dolog, és amikor hazaérünk munkából, habzó szájjal tapadunk rá a képernyőre, hogy láthassuk a vérfoltot, a körberajzolt emberi testet, a nyalókás nyomozót, a morgó hangú századost, a szétkopott ballonkabátot.
Mivégre nekünk ez az izgalom? Van valakinek erre válasza, vagy senki sem figyel ide, mert mindenki a tévére koncentrál? Talán épp most rajzoltak körbe egy vízihullát valamelyik tévéadón...

Tisztelt SaDa olvasó fanatikusok!

Bocsánat! Elnézést, amiért mostanában nehezen jönnek a postok, akad a Majd összeáll, és úgy alapból merev hullaszag veszi körbe a blogot. Ennek három oka van! Az első: Samu állást keresgél - ez azért eléggé leköti az embert. A második: Dave (és ez vagyok én) szakdogát ír. Még egy hétig, úgyhogy március 31-ig stressz, diplomamunka, formázás, anyázás, áldozatok bemutatása Office Istennőnek, satöbbi. A harmadik: kedves írótársunk, bizonyos Peti cseszik az egészre. Emiatt irgum-burgum neki!!! Hát még ha élőben találkozunk, mit kap majd!

Tehát ezek mennek, meg a bárányfelhők. Kitartás, jön vissza a Majd összeáll is, és újabb hihetetlenül érdekfeszítő postokkal fog gazdagodni nemsokára a SaDa. Ígérem.

Budapesten mindig talál valamit az ember. Most éppen egy üzlet útbaigazító tábláját és egy Tesco-s vásárlói tájékoztatót.

... bár a történet ennél korábbi, azt hiszem. Múltkor akadtam nyomára egy korabeli Merkúr-hirdetésnek, és elmerengtem azon, milyen marketing létezhetett a 80-as években a keleti blokk országaiban. Gondolom, a dolgot bonyolította egyfelől a pártvezetés vasmarka, másfelől a szegényes felhozatal, már ami a reklámozandó termékek körét illette. További bonyodalmat okozhatott, hogy az akkori technika nem engedte hosszú pórázra a tervezők fantáziáját. Ezen hármasból aztán már következtethetünk valamire:...

Azt hiszem, mindenki számára ismerős az üres CD-ken, DVD-ken és memóriakártyákon díszelgő hologramos matrica. Ez igazolja, hogy az adathordozó után megfizették a jogdíjat. Utánajártam, mi is ez tulajdonképpen. A www.artisjus.hu oldal GYIK rovatában többek között a következőket találtam: (...)

Az idősek és fiatalok között szinte állandó a súrlódás. Ennek egyik színtere a tömegközlekedéshez kapcsolódik.

Nézzünk egy kicsit a dolgok mélyére, mi is a konfliktus okozója? A buszokon, vonatokon, és egyéb tömegközlekedési eszközökön általában nincs elég ülőhely. Azaz nem is az ülőhely a kevés, hanem az utasok száma sok. Helyi közlekedésnél ez még nem is akkora probléma, azonban távolsági járat esetén ez elég kellemetlen tud lenni, hiszen sok utas kényszerül arra, hogy állva utazzon akár több órán keresztül.
Konfliktus akkor adódik, amikor az időseknek nem jut ülőhely. (...)

Egyszer fenn, egyszer lenn, szokták mondani a szerencsével kapcsolatban. De mi is az a szerencse? Én a következőképp definiálnám:

A szerencse egy kis valószínűségű dolog bekövetkezése, amely pozitívan hat e történés alanyára. (...)

Szar dolog a káröröm, s most nincs is bennem. Inkább sajnálat illetve egy kis öröm afelett, hogy jól gondoltam azt, amit.
Ma röppent fel annak a híre, hogy az Il Ferro bukik. Sosem volt szimpatikus ez az egész dolog. Pláne nem az Il Ferro - a többi: Hírautó, Autóreklám, stb még hagyján, de az Il Ferro valahogy sosem tetszett.
Miről is van szó? Hát arról, hogy van egy cég, ami meghatározott összeget fizet azoknak a gépjárműtulajdonosoknak, akik megengedik, hogy cserébe hirdetési felületként hasznosítsák autóik oldalát, elejét, hátulját. azonban az egész egy elég tetemes, több százezres regisztrációs díj befizetésével kezdődik, majd a szigorú szabályok ismertetésével, s sajnos sokszor szerződéskötéssel végződik. Meghatározott, napi 40 km megtétele a kocsival, az autó folyamatos tisztán tartása, havi egyszeri ellenőrzés. Ám ez még nem elég: nem csak használt autóra lehet ilyen hirdetési szerződést kötni, hanem újra is. A kezdőrészletet leszurkolja a tulaj a márkakereskedésben, az Il Ferro pedig fizeti a havi törlesztőrészlet egy részét. Persze, csak olyan kereskedésekben lehet autót venni, amelyiket az Il Ferro megenged. Amennyiben felbontaná a szerződést az Il Ferro a tulaj között, úgy onnantól kezdve természetesen neki kell állnia a kocsi részleteit.
És akkor a hír: az Il Ferro a szokásos hó eleji elszámolási időszakot (s ezzel az adott havi kifizetési procedúrát) kitolta március végére, mindezt vezetőség-váltással indokolta a cég, ám további aggasztó dolog, hogy napok óta elérhetetlenek telefonon keresztül.
Miért is bajos annyira ez a kitolás? csak azért, mert így ugye rengeteg újautó-tulajdonos nem kapta meg azt a pénzt, amiből befizethetik az adott havi törlesztő részletet. Így a "vezetőcsere" miatt sokan kerültek bajba. Itt jelenik meg amúgy az Il Ferro-jelenség egyik nagy árnyoldala: sok olyan kispénzű embert rávesznek szerződéskötésre, akik önmaguktól nem lennének képesek új autót venni - azt azonban nem veszik figyelme, hogy az Il Ferro megszűntével elveszik a kocsi.
És még valami: sokan mondják, hogy ez gyakorlatilag nem más, mint egy piramis-játék, ami addig működik,amíg a regisztrációs díjakból van bevétel. Ezt támasztja alá, hogy én az esetek 90%-ában önreklámozó (tehát Il Ferro-s matricájú) autót láttam az utakon. Már pedig így aligha van bevétele a cégnek a hirdetőktől. Sőt, eddig leginkább barterüzleteket kötöttek, amiből ugyancsak nem származik nagy haszon - az egyik legnagyobb ilyennel, az Est Médiával decemberben szakadt meg a szerződés.
Szóval fura ez a jelenség. Elvileg egy nagyon hatásos marketing-tevékenység lehet az autóval való reklámozás, mint ahogy például Nyugat-Európában is virágzik. Bár kevésbé mérhető magának a reklámnak a közvetlen hatása, mégis könnyen belátható, hogy egy idő után hasznot hoz. Na de úgy, hogy a bérelt felület hatalmas hányadán a saját cég logója díszeleg???

… Út közben a Scouso-ügy eseményeit pörgette végig a fejében. Nem volt nehéz dolga, mert életének egy meghatározó eseménye volt ez.

Néhány éve John még biztosítási nyomozó volt a Glospher Uninon-nál, ahol most is dolgozik. Egy csúnya baleseti ügyet kapott, melynek vizsgálata során a szálak a Scouso Company-hoz vezettek. Bonyolult dolgok kerültek felszínre, és John jelentése nyomán a Nemzetbiztonsági Hivatal vette át az ügyet. Ennek a munkának köszönheti jelenlegi főosztályvezetői pozícióját.

- Mi lehet az összefüggés, és mit akarnak tőlem? – tépelődött John, majd hirtelen megtorpant és körülnézett. (...)

 

 

A héten kiruccantam egy kicsit Budapestre. Összejött a társaság, és felkerestünk néhány szórakozóhelyet, ahol a buli mellett hódolhattam egyik szenvedélyemnek is, az elcseszett kiírások vadászatának.

 

Az alábbi felirattal sem az a problémám, hogy az É betűről lekopott az ékezet. Úgy emlékszem általános iskolában mondta a tanító néni:
- Jól jegyezd meg Samu fiam, a szavak végén az ú, ű mindig hosszú.

   Kivétel …

Ez pont nem tartozik közéjük. Ráadásul a „mindennap” nem ugyanaz, mint a „minden nap”.

 

 

 

 

 

A burkolt áremelés az, amikor nem a fizetendő összeget emelik, hanem a mennyiséget csökkentik. A 0,4 cl elég durva.

Rákérdeztem a dologra, és a pultos hölgy elmondta, hogy csak elrontották. Így viszont már nem durva, csak szimplán égő. Annál is inkább, hogy az egész ártáblán kb. ötször volt kiírva. Ja, és szerintem Stroh rum. 

 

 

 

Végül a kedvencem. Az itallap tanúsága szerint TOKA is egy borvidék. Itt is bebizonyították, hogy nehéz az a két szabály, miszerint a szavak végén …

 

... Egy pillanatra elbizonytalanodott, a hírportál mondatai összefolytak ideges tekintete előtt, majd próbálta nyugtatni magát a gondolattal, hogy minden bizonnyal otthon felejtette az éjjeli szekrényen a karórát. Amit annyira kedvelt, és amitől sosem vált még meg. De most talán mégis. Próbálta rendezni a fejében a dolgokat: az nem lehet, hogy őt gázolták el, hisz akkor annak látható jelei lennének a testén. Arról már nem is beszélve, hogy mennyire abszurd lenne az egész helyzet, Elgázolják, majd elsétál a helyszínről.
- Igen, biztosan a szekrényen maradt az az átkozott karóra - mondta ki hangosan John a mondatot, amitől megnyugvást várt. De csak nem pihent meg az agya. Gyorsan tárcsázta a titkárnőjét, hogy hallott-e a reggeli balesetről, Judy azonban semmiről sem tudott. Pedig - mint mondta - , még a szokásos híroldalakat is átfutotta, de egyik sem adott róla hírt.
Zavarodottan csapta le John a kagylót, s a következő mozdulattal már frissítette is a honlapot. Az újonnan kirajzolódó hírek között azonban nem találta meg a balesetről szóló cikket. Elfehéredett, s a legjobbnak látta, ha hazamegy, hogy megbizonyosodjon az órája felől. Távozáskor még megkérte Judyt, hogy mondja le a délutáni programokat.
A földszinten még elköszönt Pete-től, majd újból lemerevedett. Pete ugyanis úgy köszönt el tőle, mint aki sosem ismerte volna azelőtt. Ridegen, tárgyilagosan, magázva. De nem fordult már vissza, nem érdekelte, minél előbb a végére akart járni a dolgoknak.
Otthon, a lépcsőházban idegesen kereste a kulcscsomóját a zsebében,majd tette a zárba a kulcsot. Ám az nem nyitotta az ajtót. Akárhogy erőltette, a zár nyelvei csak nem engedtek a kulcs erejének. Épp átfutott volna agyán a gondolat, hogy talán rossz lépcsőházba nyitott be, amikor ismeretlen telefoncsörgést hallott zakója zsebéből. Kiemelte a Samsung készüléket - nem az övé volt!
- John, mint már rájöttél, ez számodra egy különös nap - kezdte a mondókáját a telefon másik végén egy rekedtes hangú mély férfihang. Amit ma már többször megkérdeztél magadtól: életben vagy-e, vagy már nem? De ki tud erre választ adni, ha magad sem?
- Ki maga? - kérdezte elhűlten John.
- Nem ez a legfőbb most számodra - felelte a Hang. Először arra jöjj rá, hogy ki vagy te? Hol az órád? Kié volt a vértócsa reggel az úton? Miért nem enged utat a kulcsod a lakásodba? Miért nem a Te neved van kiírva az ajtóra? Mi történt veled, a testeddel, s a lelkeddel?
- Ki maga, és mit akar tőlem?? - ezt tudta csak ismételni John, miközben egy lépcsőfokra roskadt le.
- Reggeltől halott vagy, John! A színjáték a munkahelyeden csak egy illúzió volt, amit hinni akartál! A társadalom számára tested egy hűtőkamrában fekszik, összezúzva. De tényleg a te tested van a hullaházban? Tényleg te haltál meg reggel a zebrán?
- Hagyjon békén engem, én élek!!! - kiabálta remegve John.
- Tényleg életben vagy? Akkor mi történik veled? Ha élsz, akkor a kiabálásodra miért nem nyit valaki ajtót a lépcsőházban? Ha pedig meghaltál, akkor kivel dolgozott ma délelőtt együtt Judy, a te titkárnőd? John, hogy megkapd a válaszokat, keresd meg a jeleket a Külső Ipartelepen. Siess, mert a lassan szemerkélő eső elmossa a felfestett jeleket az elhagyatott iparcsarnokokban. Találd meg őket, hogy életben maradhass, vagy hogy meghalj! Igyekezz, és egyre emlékezz: a Scouso-ügy! Ne feledd, a társadalom számára halott vagy! A kezedben a kulcs, hogy eldöntsd, az is maradsz-e!
Mély búgás adta John tudtára, hogy a telefonbeszélgetés végére ért. hiába próbálta feltárcsázni a Rendőrséget, a géphang monoton ontotta magából a mondatot: Erről a telefonszámról hívás nem indítható!
Ült még egy darabig a lépcsőn, fejében búgtak az imént hallott mondatok, majd látva, hogy az eső mind jobban ráered, lefutott a lépcsőházból, ki az utcára, és szapora léptekkel elindult a Külső Ipartelep elhagyatott csarnokai közé. ...