Bár megkéstem pár napot ezzel a post-tal, valójában nem is akartam erről a témáról írni. Aztán két dolog közbeszólt. Az egyik egy honlap, a másik pedig egy hétvégi kirándulás élménye. Kezdem az előbbivel.
Elcsépelt, de muszáj: 1986. április 26-án Csernobilban egy soha akkora atombaleset történt, melynek következtében az erőmű környékét evakuálták, s a rendkívül nagy mértékű halálos sugárzás miatt a mai napig kihalt és elhagyatott a környék. Bár a Naplóban volt pár éve egy riport Tvrtko tollából, ami bemutatta, hogy annyira mégsem néptelenedett el a város, hisz az ott lakók közül többen visszatértek otthonukba, vállalva ezzel a gyors és kíméletlen halált. Mindenesetre elmondható, hogy az emberi történelem egyik legnagyobb baklövését mutatja be az atomerőmű környéki terület, Csernobillal, Prypjat-tyal, immár 20 éve. Ma bukkantam arra a képesblogra, ami fotókat közöl a kihalt városról. Szívszorító, és mélyen elgondolkodtató képek ezek, az aszfalton felejtett játékbabával, a csontvázzá rozsdásodott kórházi ágyakkal, a pusztuló, porladó asztalokkal, parkettával, a szélfútta épületekkel. Ahogy néztem a fotókat, eszembe jutott egy két nappal korábbi személyes élményem.
Kétnapos túránk végén, mielőtt hazafele vettük volna az irányt Agusztin-tanyáról, nagy nehézségek árán a Hárskút feletti erdőben felkutattunk egy elhagyatott katonai objektumot. Talán egy szovjet rakétakilövő állomás lehetett, valamikor. A pusztulás, a csend, a kérdések tömkelege ugyanúgy ott ért minket, ahogy a csernobili fotóst is megtalálhatta. Az elhagyott aszfaltcsíkok, melyekre lassan telepszik vissza az aljnövényzet, az omladozó épületek, amik még így is lenyűgöző látványt mutatnak. A földbe épített hatalmas garázsok, melyeknek 20 (!) cm vastag ajtajain vöröslőn kopik a festék le. A két torony, melyek meg-megállítják a szél siető lépteit.
És a hasonlóság a két terület között. Bár a mi általunk talált katonai objektumot minden bizonnyal csak 4-5 évvel később hagyhatták magukra az emberek, mint Csernobilt, mindkettőt ugyanúgy hódítja vissza a természet. Ahogy a képesblogban is olvasható, olyan fákat lehet látni a képeken, amik 20 éve még nem léteztek. Szép lassan benövi a zöld feledés ezeket az épített betonhalmazokat.
Régen fordult már velem elő, hogy pár képkocka annyira letaglózzon, mint ezek. Az emberi butaság, a könyörtelenség egyik szimbóluma ma Csernobil. Korábban kedves kisváros volt, a maga módján. Ma a terület mélyen szennyezett, ki sok ott időt ott eltölt, azt meggyilkolja. Vannak dolgok, miket feledni egy életre nem lehet, ha az ember megtapasztalja őket. No, az én hétvégi élményem, és ezek a képek ilyenek. Nincs magyarázat a pusztuló betonvázakra, csak a döbbent csend. Egy képet gondoltam csak berakni, illetve az oldal linkjét, érdemes elolvasni a kommenteket is majd! Vélemény?
Képek Csernobilról
Elcsépelt, de muszáj: 1986. április 26-án Csernobilban egy soha akkora atombaleset történt, melynek következtében az erőmű környékét evakuálták, s a rendkívül nagy mértékű halálos sugárzás miatt a mai napig kihalt és elhagyatott a környék. Bár a Naplóban volt pár éve egy riport Tvrtko tollából, ami bemutatta, hogy annyira mégsem néptelenedett el a város, hisz az ott lakók közül többen visszatértek otthonukba, vállalva ezzel a gyors és kíméletlen halált. Mindenesetre elmondható, hogy az emberi történelem egyik legnagyobb baklövését mutatja be az atomerőmű környéki terület, Csernobillal, Prypjat-tyal, immár 20 éve. Ma bukkantam arra a képesblogra, ami fotókat közöl a kihalt városról. Szívszorító, és mélyen elgondolkodtató képek ezek, az aszfalton felejtett játékbabával, a csontvázzá rozsdásodott kórházi ágyakkal, a pusztuló, porladó asztalokkal, parkettával, a szélfútta épületekkel. Ahogy néztem a fotókat, eszembe jutott egy két nappal korábbi személyes élményem.
Kétnapos túránk végén, mielőtt hazafele vettük volna az irányt Agusztin-tanyáról, nagy nehézségek árán a Hárskút feletti erdőben felkutattunk egy elhagyatott katonai objektumot. Talán egy szovjet rakétakilövő állomás lehetett, valamikor. A pusztulás, a csend, a kérdések tömkelege ugyanúgy ott ért minket, ahogy a csernobili fotóst is megtalálhatta. Az elhagyott aszfaltcsíkok, melyekre lassan telepszik vissza az aljnövényzet, az omladozó épületek, amik még így is lenyűgöző látványt mutatnak. A földbe épített hatalmas garázsok, melyeknek 20 (!) cm vastag ajtajain vöröslőn kopik a festék le. A két torony, melyek meg-megállítják a szél siető lépteit.
És a hasonlóság a két terület között. Bár a mi általunk talált katonai objektumot minden bizonnyal csak 4-5 évvel később hagyhatták magukra az emberek, mint Csernobilt, mindkettőt ugyanúgy hódítja vissza a természet. Ahogy a képesblogban is olvasható, olyan fákat lehet látni a képeken, amik 20 éve még nem léteztek. Szép lassan benövi a zöld feledés ezeket az épített betonhalmazokat.
Régen fordult már velem elő, hogy pár képkocka annyira letaglózzon, mint ezek. Az emberi butaság, a könyörtelenség egyik szimbóluma ma Csernobil. Korábban kedves kisváros volt, a maga módján. Ma a terület mélyen szennyezett, ki sok ott időt ott eltölt, azt meggyilkolja. Vannak dolgok, miket feledni egy életre nem lehet, ha az ember megtapasztalja őket. No, az én hétvégi élményem, és ezek a képek ilyenek. Nincs magyarázat a pusztuló betonvázakra, csak a döbbent csend. Egy képet gondoltam csak berakni, illetve az oldal linkjét, érdemes elolvasni a kommenteket is majd! Vélemény?
Képek Csernobilról
